Budapest: i Meistersinger esaltano l’Arte

Poche figure nella memoria culturale europea si prestano a un’indagine tanto stratificata quanto quella di Richard Wagner, e i Meistersinger von Nürnberg ne rappresentano forse il punto più emblematico. Quest’opera monumentale – unica commedia tra i suoi drammi maturi – incarna tutte le contraddizioni e le complessità del suo autore.
Qui troviamo il Wagner innovatore del linguaggio musicale, capace di una scrittura orchestrale lussureggiante e profondamente evocativa, accanto al Wagner conservatore, che idealizza le corporazioni artigiane e un passato mitizzato. C’è il pensatore politico che si proclamava rivoluzionario, eppure in questa partitura celebra l’ordine sociale borghese, l’antisemita dichiarato che costruisce personaggi complessi e umani anche in opposizione alla sua stessa ideologia, il romantico visionario, ma con un senso acutissimo per la strategia teatrale e commerciale.

I Meistersinger non è soltanto un’opera sull’arte: è un’opera che interroga il rapporto tra innovazione e tradizione, tra libertà creativa e regola, tra individuo e comunità, e proprio per questo si impone come banco di prova ideale per affrontare una questione ancora irrisolta: il divario persistente tra la musica e le altre discipline umanistiche.
La musica, e in particolare la musica di Wagner, richiede per essere compresa una molteplicità di competenze: storiche, teoriche, acustiche e performative.
È necessario saper leggere strutture musicali complesse, decifrare rimandi culturali stratificati, ma anche percepire fisicamente la drammaturgia del suono.

Hans Sachs – poeta, ciabattino, pensatore e pedagogo – incarna una visione dell’arte come sintesi di intelletto, tecnica, ascolto e umanità, ed è forse in questa figura che Wagner ha proiettato la sua più alta idea di artista: un essere capace di tenere insieme le tensioni del suo tempo, traducendole in forma viva, in musica che ancora oggi interroga chi ascolta e chi scrive.

Ai Wagner Days del Müpa di Budapest, Die Meistersinger von Nürnberg sono nuovamente approdati nell’ allestimento di condivisibile essenzialità – anche se a tratti caratterizzato da una certa qual naïvete – firmato da Michael Schulz e ripreso da Sylvie Gábor, che ha saputo sfruttare con intelligenza le potenzialità di uno spazio scenico limitato ma comunque flessibile.
L’impianto scenico ideato da Dirk Becker ha ridotto l’ambiente a pochi elementi mobili e simbolici – con un polittico mutevole, omaggio all’arte figurativa di aerea germanica, da Dürer a Bosch – capaci di suggerire luoghi e transizioni senza mai distogliere l’attenzione dalla dimensione musicale e drammaturgica, mentre costumi di Renée Listerdal non lasciano sostanzialmente alcun ricordo.

Per quanto attiene al versante musicale risulta pienamente convincente la lettura di Ádám Fischer: l’approccio del direttore ungherese – saldo nella costruzione dei piani formali, degli equilibri dinamici e delle soluzioni ritmiche – trova perfetta misura tra le componenti liriche e quelle più schiettamente retoriche del discorso wagneriano, mantenendo un fraseggio sempre teso ma mai esibito, con una particolare cura nel trattamento delle sezioni intermedie dei preludi e una gestione degli insiemi vocali del terzo atto di notevole coesione; il tutto condito con una giusta dose di sense of humour.

L’Orchestra Sinfonica della Radio Ungherese, compatta e precisa, asseconda Fischer con puntualità.

Tobias Schabel è stato un Hans Sachs dal profilo netto, dominato più dalla riflessione che dal gesto, ma con accenti ben scolpiti e una tenuta vocale solida.
Gábor Bretz ha delineato un Pogner dalla vocalità autorevole e dai toni misurati, mentre il Beckmesser-capolavoro di Bo Skovhus ha evitato ogni caricatura per concentrarsi sulla logica interna del personaggio, ben sostenuto da un declamato rigogliosamente articolato.

Magnus Vigilius ha restituto un Walther incantevole per slancio e resistenza, dotato di buon legato e in grado di sostenere con sicurezza il lungo arco del Preislied.
Dal canto suo Polina Pasztircsák ha vestito i panni di Eva con una linea di canto autorevolmente appassionata e intenzioni sempre ben leggibili.
Cornel Frey, David dallo smalto chiaro, ha gestito bene i passaggi più serrati, mentre Erika Gál ha dato a Magdalene un timbro corposo e colori ben variegati.

Solida la nutritissima compagine dei maestri cantori, precisa nell’insieme e ben differenziata nei colori: tra gli interventi più riusciti, quelli di Miklós Sebestyén (Kothner) e Marcell Bakonyi (Foltz).

Il sontuoso contributo congiunto del Coro della Radio Ungherese e del Coro Nazionale Ungherese ha garantito compattezza e dinamiche calibrate, sotto la guida efficace di Zoltán Pad e Csaba Somos.

La sala Béla Bartók, gremitissima, ha accolto la serata con ascolto partecipe e applausi convinti e prolungati, con ovazioni per Fischer.

Alessandro Cammarano
(28 giugno 2025)

Magyar változat

Richard Wagner: a tradíció és újítás dialektikája – A nürnbergi mesterdalnokok a Müpa Wagner-napjain

Kevés olyan alakja van az európai kulturális emlékezetnek, aki annyira rétegzett értelmezésekre ad lehetőséget, mint Wagner Richard. E sokrétű örökség egyik legsűrűbb lenyomata a Nürnbergi mesterdalnokok, amely egyedüliként képviseli a vígjáték műfaját az érett Wagner-oeuvre monumentális zenés drámái között. Ez az opera nem csupán zenetörténeti csúcspont, hanem az életmű önreflexív kulcsa is: egyszerre testesíti meg a zenei nyelv újító erejét és a középkori céhrendszer mitizált eszményeit, az önmagát forradalmárként meghatározó gondolkodót és a polgári rend apologétáját, az antiszemita pamfletírót és a komplex, emberi ellenkarakterek szerzőjét. A romantikus víziót megélő alkotó itt mesteri dramaturgként és taktikus színházi emberként is működik.

A Mesterdalnokok nem csupán az alkotásról szól: kérdéseket tesz fel a hagyomány és újítás viszonyáról, a kreatív szabadság és normatív keretek feszültségéről, az egyén és a közösség dialógusáról. E kérdéskörök különösen élesen vetik fel a művészetek közötti hierarchikus különbségek problémáját – elsősorban a zene és más humán tudományterületek között tátongó távolságot. Wagner zenéje ugyanis történeti, elméleti, akusztikai és előadói kompetenciákat egyaránt megkövetel: a hallgatónak képesnek kell lennie bonyolult zenei struktúrák követésére, kulturális utalásrendszerek dekódolására, ugyanakkor a hangzás dramaturgiájának fizikai érzékelésére is.

Sachs Hans – költő, suszter, gondolkodó és pedagógus – a wagneri művészeszmény megtestesítője: az intellektus, a technika, az érzékeny hallás és az emberi empátia szintézisét képviseli. Talán ebben az alakban tükröződik a legsűrűbben Wagner víziója az alkotóról, aki a kor ellentmondásait eleven formában képes zenévé alakítani – olyan zenévé, amely ma is kérdez, ma is provokál.

A budapesti Müpa Wagner-napjain Schulz Michael letisztult rendezése tért vissza a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára – Gábor Sylvie gondos rekonstrukciójában, aki a tér korlátait okos dramaturgiai megoldásokkal fordította előnnyé. Becker Dirk díszletei redukált, mobilis és szimbolikus elemekre épültek: központi szerepet játszott egy variábilis szárnyasoltár, amely a németalföldi festészet (Dürer és Bosch világa) előtt tisztelgett, miközben sosem vonta el a figyelmet a zene és a színpadi akció központi vonaláról. Listerdal Renée jelmezei funkcionálisak, de emlékezetes nyomot nem hagytak.

A zenei interpretáció súlypontja kétségtelenül Fischer Ádám irányításához kötődik. A karmesteri olvasat kiegyensúlyozottan építkezik a formákon belüli arányérzék, a dinamikai rétegzettség és a ritmikai szabatosság mentén. Fischer felfogása nem túlzó, mégis folyamatos feszültséget hordoz; külön figyelemre méltó a prelúdiumok középső szakaszainak kidolgozottsága, valamint a harmadik felvonás vokális együtteseinek példás kohéziója – mindez egy cseppnyi, elegánsan adagolt humorérzékkel fűszerezve. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara biztos kézzel és pontossággal támogatta a karmester koncepcióját.

Schabel Tobias Hans Sachsa inkább az intellektuális súly felől közelített, mintsem a színpadi gesztusoktól; vokálisan stabil és árnyalt megszólalás jellemezte. Bretz Gábor hangban tekintélyes és karakterében visszafogott Pogner volt, míg Skovhus Bo Beckmessere mindenféle karikatúrát elkerült, s inkább a figura belső logikájára építve hozott létre egy kidolgozott, de soha túlzó karaktert. Vigilius Magnus lendületes és kitartó Waltherként, jó ívű legatóval és biztos hangfekvésben formálta meg a Preislied teljes drámai ívét. Pasztircsák Polina Eva szerepét szenvedélyes, de kontrollált zenei vonalvezetéssel töltötte meg, minden frázisában világos intencióval. Frey Cornel világos tónusú Davidként megbízhatóan uralta a gyors dialógusokat, míg Gál Erika Magdalénéje testes, jól fókuszált hangszínnel szólalt meg.

A mesterdalnokok sokszereplős együttesében egyenletes kvalitást képviselt a teljes társulat – külön kiemelhető Sebestyén Miklós (Kothner) és Bakonyi Marcell (Foltz) pregnáns jelenléte. A Magyar Rádió Énekkara és a Nemzeti Énekkar egyesített együttese Pad Zoltán és Somos Csaba irányítása alatt biztosított kompakt, jól árnyalt hangzást. A Bartók Béla Hangversenyterem teljes nézőtere feszült figyelemmel és végül kitörő lelkesedéssel követte az előadást – Fischer Ádám karmester vastapsos ovációban részesült.

Cammarano Alessandro
Budapest, 2025. június 28.