Budapest: se Tannhäuser muore di overdose

Tannhäuser segna una tappa decisiva nell’evoluzione wagneriana, sospesa sul crinale fra l’erotismo pagano e l’ideale redentivo cristiano, l’opera intreccia leggenda medievale e tensione metafisica, in un linguaggio musicale che alterna residui belcantistici e slanci innovativi.

L’ouverture, con il coro dei pellegrini e il tema del Venusberg, ne racchiude l’intero impianto simbolico: lotta, desiderio, espiazione; In continua revisione Tannhäuser prefigura l’estetica del Ring, anticipando la compiuta fusione tra musica, parola e mito.

Al Müpa di Budapest, nell’ambito dei Wagner-days torna nella lettura di Matthias Oldag, la impostazione si configura come un esercizio di notevole rigore formale, capace tuttavia di preservare — senza compromessi — la dimensione sentimentale e visionaria insita nell’opera.

La scena, affidata a Thomas Gruber, che cura anche i costumi trasposti in un lessico contemporaneo, si costruisce attraverso una grammatica visiva di sobria pregnanza: pochi elementi, essenziali ma eloquenti, delineano un universo teatrale dove il gesto si rarefà, si fa segno, e si fissa in una sospensione temporale quasi metafisica.

Il Venusberg si materializza in un sommier cremisi, seminascosto ma emblematicamente presente all’interno di una struttura metallica che accoglie veli di mussola bianca: una figurazione plastica della dialettica fra carne e spirito, fra l’impulso sensuale e la sua sublimazione.

La figura di Venere, selvaggiamente scarmigliata, attraversa la scena in una metamorfosi cromatica che va dal bianco al carminio intenso, marcando il dominio del desiderio e dell’istinto. In contrappunto, la Wartburg assume le sembianze di uno spazio rigidamente simmetrico, declinato nei toni spenti del grigio e del nero, in cui si muovono Minnesänger e cortigiani, anch’essi privati di ogni vibrato cromatico.

Elisabeth veste un rosso sbiadito e screziato di un nero presago di sventure, cifra visiva di una passione irrisolta, mentre su Tannhäuser spicca, unico elemento di rottura, un fazzoletto rosso nel taschino della giacca: cifra simbolica e persistente del legame con il regno di Venere.

Il terzo atto si svolge in un cimitero dalle geometrie lugubri, tra lapidi monumentali che incombono sulla scena come presagi. Alle loro spalle, uno schermo proietta immagini boschive che mutano con le stagioni e con la luce del giorno, scandendo un tempo che scorre inesorabile, pur reiterando se stesso in un ciclo immobile.

Nel suo insieme, la messa in scena si distingue per una coerenza esecutiva esemplare: tutto si articola con misura, senza cedimenti né ridondanze, in un disegno teatrale di limpida efficacia e essenziale lucidità interpretativa, con qualche cedimento ad un Regietheater un po’ datato, con l’eroe eponimo che muore – che novità dirompente… – di overdose.

Michael Güttler predilige una lettura d’impianto classico, rifuggendo da esasperazioni retoriche o da forzature espressionistiche. Tuttavia, la gestione delle agogiche e dei piani sonori si rivela talvolta eccessivamente livellata a privilegiare gli aspetti più ritmici, cosicché alcune transizioni restano rigide, mancando di quella caleidoscopica cantabilità che lo spartito richiederebbe.

Buona, per contro, la concertazione nei finali d’atto, che beneficia della robusta coesione tra palcoscenico e buca.

Complessivamente ottima la compagnia di canto a cominciare da Gábor Bretz, che ha disegnato un Hermann di autorevolezza ieratica, plasmando la linea di canto con intelligenza.

Il protagonista Marco Jentzsch – finalmente un tenore lirico puro e non un Heldentenor! – affronta l’impervio ruolo del cantore ribelle, a dispetto dell’annunciata indisposizione, con notevole resistenza vocale e un fraseggio morbido che trova efficacia soprattutto nei passaggi più meditativi.

Il Wolfram di Birger Radde, si caratterizza per una lettura contenuta ma intimamente coesa, mettendo a servizio il colore brillante della voce ad una Abendstern trattenuta e riflessiva.

Elisabet Strid è una Elisabeth partecipe, dalla vocalità lucida e ben tornita, che si impone per l’equilibrio tra slancio e controllo, soprattutto nel secondo atto.

Solida e priva di affettazioni la Venus selvaggia di Dorottya Láng, che evita facili trappole edonistiche per restituire un personaggio compatto e dalle sfumature ambigue.

Ottima la prova di Miklós Sebestyén (Biterolf), del tutto convincente Tibor Szappanos (Walther), tutte affidabili le presenze nei ruoli minori.

Ottima la tenuta del Coro della Radio Ungherese, preparato da Zoltán Pad, e del Coro Maschile Nazionale diretto da Richárd Riederauer, entrambi compatti nei numeri d’assieme e capaci di restituire con efficacia le stratificazioni drammaturgiche del secondo atto.

Applausi convinti per tutti.

Alessandro Cammarano
(29 giugno 2025)

Magyar változat

Tannhäuser a Müpa – A megváltás esztétikája és a test misztikuma között

Alessandro Cammarano
(2025. június 29.)

A Tannhäuser Wagner életművének egyik döntő fordulópontja: a pogány erotika és a keresztény megváltás eszményképe közti törékeny határvonalon egyensúlyozva, a mű középkori legendát és metafizikai feszültséget fon össze egy olyan zenei nyelven, amelyben a bel canto tradícióinak maradványai és úttörő zenei törekvések váltakoznak. Az opera szimbolikus felépítését már a nyitány is magában foglalja: a zarándokok koráljában sűrűsödik harc, vágy és vezeklés. A Tannhäuser folyamatos átdolgozás alatt állt, s előrevetíti a Nibelung gyűrűje esztétikáját: a zene, a szó és a mítosz egységének végső megvalósulását.

A budapesti Müpa Wagner-napok keretében ismét látható volt Tannhäuser, Matthias Oldag interpretációjában. Az előadás esztétikai megközelítése szigorú formai fegyelemmel operál, miközben kompromisszumok nélkül őrzi meg az opera érzelmi és víziókkal teli dimenzióját. Thomas Gruber színpadképe és kortárs nyelvezetbe helyezett jelmezvilága letisztult vizuális nyelvet alkot: kevés, de beszédes elem határoz meg egy olyan színpadi világot, ahol a mozdulat jelképpé válik, s egyfajta metafizikai időtlenségbe fagy.

A Venusberg egy karmazsinvörös heverő képében jelenik meg: félig rejtve, mégis szimbolikusan uralja a teret egy fémstruktúrában, amelyet áttetsző fehér muszlinfátylak öveznek – érzék és szellem, ösztön és sublimáció dialektikájának plasztikus megformálása. A vad, kócos Venus figurája a színek metamorfózisán keresztül vonul át a színen: a fehértől a karmazsinig vezető ív az ösztönök hatalmát rajzolja ki. Ezzel szemben a Wartburg rideg szimmetriájú térként jelenik meg, tompa szürkék és feketék árnyalataiban, ahol a minnesängerek és udvaroncok is minden színpompától megfosztva mozognak. Elisabeth öltözéke fakóvörös, amelyet baljós fekete szálak szőnek át – egy beteljesületlen szenvedély vizuális lenyomataként –, míg Tannhäuser zsebében egy piros kendő tűnik fel: Venusszal való kapcsolatának kitörölhetetlen jelképeként.

A harmadik felvonás egy komor geometriájú temetőben játszódik, ahol monumentális sírkövek tornyosulnak a színtér fölé, mint vészjósló előjelek. Mögöttük egy vetítőfelületen évszakonként és napszakonként változó erdei tájképek peregnek: az idő könyörtelen múlása és egyben körkörös ismétlődése válik vizuálisan is érzékelhetővé.

Az előadás egésze példás egységességgel valósul meg: minden mértéktartóan, redundancia nélkül épül fel, egy színházi konstrukcióban, amely világos értelmezést és letisztult gondolatiságot közvetít – ha néhol enged is az enyhén megkopott Regietheater hagyományainak. A címszereplő például – micsoda „forradalmi” húzás – túladagolásban hal meg.

Michael Güttler vezénylete klasszikus keretű, retorikai túlzásoktól és expresszionista erőlködésektől mentes olvasatot kínál. Azonban a tempók és dinamikai szintek kezelése időnként túlságosan kiegyenlítettnek hat: az ütemhangsúlyok kerülnek előtérbe, ahelyett, hogy a partitúra kaleidoszkópszerű énekelhetőségét bontaná ki. Az egyes felvonások fináléinak összjátéka viszont határozottabb, és sokat nyer a zenekari árok és színpad közötti stabil kohézióból.

A szereposztás összességében igen magas színvonalú. Gábor Bretz ünnepélyes méltósággal formálja meg Hermann szerepét, intelligensen épített vokális vonalvezetéssel. A főhőst alakító Marco Jentzsch – végre egy lírai tenor, nem Heldentenor! – az előzetesen bejelentett rosszullét ellenére is kiemelkedő vokális állóképességgel, puha és zeneileg árnyalt frazírozással birkózik meg a szerep kihívásaival, különösen az elmélkedő szakaszokban.

Birger Radde Wolframja visszafogott, mégis belülről összefogott alakítás: a hang színét a befelé forduló, megtartott Abendstern szolgálatába állítja. Elisabet Strid Elisabethje részvétteli és kiegyensúlyozott: csillogó és jól formált hangja a második felvonásban különösen hatásos, a lendület és kontroll közötti finom egyensúly révén. Dorottya Láng vad Venus-alakítása mentes minden affektációtól: érzéki csapdák helyett árnyalt, tömör és ambivalens karaktert formál. Miklós Sebestyén (Biterolf) biztos kezű, Tibor Szappanos (Walther) pedig minden tekintetben meggyőző. A kisebb szerepekben is megbízható teljesítmények hallhatók.

A Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) és a Nemzeti Férfikar (karigazgató: Riederauer Richárd) kiváló formában szerepelnek: a második felvonás dramaturgiai rétegzettségét is hatásosan bontják ki az együttes számokban.

A végén megérdemelt, erőteljes taps  az együttes számokban.